A Várjon Dénes, Keller András és a Concerto Budapest hangversenyének nyitányaként felcsendülő Magyar képek című zenekari darabban Bartók korábban írt zongoraműveinek tételeiből válogatott – olyan emblematikus műveket is feldolgozott, mint az Este a székelyeknél vagy a Kicsit ázottan –, az így kialakított ciklusban pedig a rá különösen jellemző formaalkotó szimmetriaelvre, az úgynevezett hídformára ismerhetünk rá.
Az Eroica-szimfónia nemcsak a beethoveni életmű, hanem a 19. század zenetörténete szempontjából is kulcsdarab, máig alapvető módon határozza meg mindazt, amit zenei formálásnak, zenei logikának, zeneszerzői munkának, összességében zenében való gondolkodásnak tekintünk. „Ifjúkoromban – emlékezett vissza Bartók 1927-ben – nem annyira Bach vagy Mozart stílusa volt a szépségeszményem, mint inkább a Beethovené.” Két évvel korábban pedig egy Kosztolányi Dezsőnek adott interjúban Beethoven 3. szimfóniájára is kitérve megjegyzi: „az Eroicát ma is úgy élvezem, mint annakelőtte”.