Hamarosan ismét Budapesten lép fel a Monteverdi Kórus és az Angol Barokk Szólisták, a világhírű együtteseket az ír Peter Whelan vezényli majd, aki igen kalandos úton jutott el a karmesteri pálcáig. Az egykori fagottművész szenvedélyesen érdeklődik hazája muzsikája iránt, különösen abból a periódusból, amikor Georg Friedrich Händel Írországban járt, és sor került legismertebb műve, a Messiás bemutatójára. Ilyen előzmények után pedig nem is csoda, hogy ma már a régizene elismert tolmácsolói között tartjuk számon.
Peter Whelan Írországban született, és egy Dublin melletti kisvárosban töltötte a gyermekkorát. Saját bevallása szerint már egészen kiskorától kezdve szüntelen vágyat érzett a zene iránt, és minden lehetséges módon muzsikálni akart. Kezdetben zongorázni tanult, és gyerekkórusban énekelt, de amikor a mutálást követően csak a hangszer maradt neki, hirtelen hiányolni kezdte a közös zenélés élményét. Épp ezért felvetette a zongoratanárának, hogy elkezdene tanulni egy zenekari hangszeren is. Whelan az oboát indítványozta, a tanárának azonban éppen oboista volt a férje, ezért lebeszélte róla. Elmesélte, mennyit kell bajlódni a náddal, és helyette inkább az általa valamivel könnyebbnek tartott fagottot javasolta. Így kezdődött egy sikeres muzsikuskarrier, amely sokak számára bizonyára önmagában is elegendőnek bizonyult volna.
Bázeli tanulmányai után fagottművészként számos zenekarban játszott. Olyan rangos együttesek mellett, mint a Mahler Kamarazenekar, a Felvilágosodás Korának Zenekara vagy az Ír Barokk Zenekar (amellyel később még jobban elmélyítette a kapcsolatát), csaknem tíz évet töltött a Skót Kamarazenekar tagjaként. „Azon kevés helyek egyike, ahol még mindig fagottosként tekintenek rám” – nyilatkozta nemrég arról az időszakról, amikor évekkel később, immár karmesterként visszatért az együtteshez. Hangszeres karrierjének egyik, egyre fontosabbá váló mellékszála vezetett végül a pályamódosításhoz: feltámadt ugyanis benne az érdeklődés hazája, Írország muzsikája iránt, és létrehozta az Ensemble Marsyas nevű együttest, akikkel rendszeresen megszólaltatták a szigetország zenéit, különösen 18. századi műveket. Egykori zongoratanulmányai is jól jöttek, billentyűsként működött közre a zenekar produkcióiban, és gyakran a hangszer mellől irányította a muzsikusokat. „Nem is ment olyan szörnyen” – jegyezte meg nevetve egy interjúban.
A következő lépcsőfokot az jelentette, amikor figyelme egyre inkább az opera műfaja felé fordult. A zenés színház világa korábban sem volt idegen tőle: általános iskolás évei alatt egyik tanára musical-előadásokat szervezett, a legkisebbek pedig a kórusban énekeltek. A kisfiút már ekkor elbűvölték a harmóniák, ahogy a főszereplők szólamai összeolvadtak. „Teljesen megbabonázott a zene. Úgy éreztem, mintha megnyílna az út a mennyekbe, és követnem kell” – emlékezett vissza már felnőttként. Zenei tanulmányai során azután rendszeresen kísért énekeseket némi pénzkereset érdekében, de valószínűleg még ekkor sem gondolta, hogy egyik legnagyobb szakmai eredményét épp az operának köszönheti majd.
© Marco Borggreve
Mikor Whelan elhagyta a Skót Kamarazenekart, lecsukta a hangszere tokját, és saját bevallása szerint azóta sem nyitotta ki. „Zenésznek lenni nem azt jelenti, hogy egyetlen hangszerrel él az ember házasságban – mondja –, még akkor sem, ha természetes, hogy egy idő után nagyon közel kerülsz hozzá. Úgy érezheted, az jelent számodra mindent, de ez nem így van. A hangszered birodalmán kívül is zenész vagy” – magyarázta. Az immáron karmester Whelan az Ír Barokk Zenekar művészeti vezetője lett, akikkel 2022-ben közreműködtek az Ír Nemzeti Opera és a Királyi Operaház nagy sikerű közös projektjében, Vivaldi Bajazet című operájának színrevitelében is. (Véletlen egybeesés, hogy ezt a nem túl gyakran felcsendülő darabot is hallhatja a Bartók Tavasz idei közönsége, csak épp más fellépőkkel). Az előadásért a zenekar és dirigense elnyerte a rangos brit színházi elismerést, a Lawrence Olivier nevét viselő Olivier-díjat, opera-előadásban nyújtott legjobb művészi teljesítmény kategóriában.
Peter Whelan a következő évadtól a Philharmonia Baroque Orchestra zeneigazgatói posztját tölti be, emellett az Ír Nemzeti Szimfonikus Zenekar állandó művészi partnere, valamint a Norvég Fúvósegyüttes régizenei kurátora is. Számos jeles együttessel koncertezik, a Monteverdi Kórusnak és az Angol Barokk Szólistáknak (akikkel a budapesti közönség is hallhatja majd április 3-án a Pesti Vigadóban, Bach János-passiójában) visszatérő vendégkarmestere.
Hogyan vélekedik a művész a karrierjében bekövetkezett fordulatról, milyen érzés a fúvósok közül előrelépni a pulpitusra? Furcsa helyzet, ismeri el, hiszen nemrég még ő is egy volt a zenekari tagok közül, akik éles szemmel nézték, mit csinál egy-egy karmester. Mindez a tapasztalat ugyanakkor segíti is, hogy megtalálja a muzsikusokkal a közös hangot. „Úgy vettem észre, hogy a legjobb dirigenseknek általában azok bizonyulnak, akiknek van valamiféle tervük – akik úgy képesek támogatni és inspirálni a muzsikusokat, hogy közben teret adnak a kompromisszumoknak.” A vezénylésben rejlő lehetőségek azonban teljesen felvillanyozzák, úgy érzi magát, mintha újra tinédzser lenne – mondja. Azt pedig, hogy a lelkesedéséből származó energiák hogyan fuzionálnak a tapasztalatából eredő bölcsességével, hamarosan a budapesti közönség is megtapasztalhatja.
