Pasticcio – görög rakott tészta, amelyet gyakran neveznek „görög lasagnénak” is. Ne tévesszen meg senkit a gasztronómiai felütés, nem egy receptet készülünk megosztani! A pasticcio vagy franciául pastiche ugyanis egy műfajt is jelöl, amelyre a zenében, az irodalomban, sőt még a filmek között is találunk példát. A közös pontot az adja, hogy különböző elemekből összeállított keverékről, elegyről van szó, legyen az egy ízletes fogás vagy – egy barokk opera.

A pasticcio a latin pastata nyomán kialakult olasz szó, amelynek jelentése ’felfújt, pástétom’. Ebből aligha tudnánk kikövetkeztetni, hogy zenei műfajként mit takar a kifejezés, ezért találgatás helyett egyszerűbb utánajárni a definíciónak. A 18. századi opera világába csöppenünk, ahol elfogadott gyakorlatnak számított, hogy zeneszerzők saját vagy mások korábbi áriáiból állítanak össze egy új művet. Meglévő zenei anyagot használtak, de beágyazták egy új keretbe, és kerestek hozzá másik librettót is. Hogy miért folyamodtak ehhez a módszerhez? Egyfelől azért, mert egy ilyen összeállítással sokkal gyorsabban el lehetett készülni, mint az első hangjegytől az utolsóig megírni egy operát, és így hamar ki tudták tűzni a bemutatót. Másfelől abban bíztak, hogy a már bevált, népszerű dallamok ismét sikert aratnak, illetve az énekeseknek is voltak kedvenc áriáik, amelyekkel meg tudták csillogtatni tehetségüket.

A műfaj egyik mestere Händel volt, aki londoni évei alatt több pasticciót is alkotott. Ide tartozik például a Catone, a Caio Fabbricio vagy az Oreste – utóbbi azért is különleges, mert Händel egy „ön-pasticciót” hozott létre, vagyis csak saját operáiból és kantátáiból merített. Egy másik típusra szolgáltat példát Vivaldi 1735-ös Il Tamerlano (vagy Bajazet) című operája, amely az itáliai mester zenéjén kívül három, a korban szintén népszerű szerző – Geminiano Giacomelli, Johann Adolph Hasse és Riccardo Broschi – áriáiból jött létre. A háromfelvonásos operát Vivaldi úgy állította össze, hogy a pozitív karakterekhez vagy új zenét írt, vagy egy régebbi művét vette elő, míg a gonosz, ellenséges szereplők szólamait a többi komponistától kölcsönözte. Így a különböző karakterek zenei stílusa is elkülönült egymástól, még hatásosabbá téve a darabot. Ennek az egyedi hangzásnak mi is tanúi lehetünk április 2-án a Müpában, ahol az Il Tamerlano olyan nemzetközi kiválóságok előadásában szólal meg, mint Cameron Shahbazi kontratenor, Julija Lezsnyeva szoprán és Renato Dolcini bariton.

Pastiche-sal az irodalomban is találkozhatunk, és még csak nem is kell visszamennünk a 18. századig. Marcel Proust 1919-ben adta ki Pastiches et mélanges című kötetét, amelyben híres francia írók (mint például Balzac vagy Flaubert) stílusában írt meg aktuális bűnügyi híreket. De ide lehet sorolni azokat a Sherlock Holmes-történeteket is, amelyek ugyan nem Sir Arthur Conan Doyle, hanem későbbi írók tollából származnak, de megpróbálták utánozni a viktoriánus korban élt szerző stílusát. (Ilyen Anthony Horowitz A selyemház titka című regénye is.) Ennek az alkotói módszernek a mozgatórugója egyfajta tisztelgés, az előd nagyságának elismerése, és nincs mögötte gúnyos szándék.

A paródia ezzel szemben tudatosan figuráz ki egy adott művet. Nem egyszerűen lemásolja a stílust, hanem felnagyítja annak jellegzetességeit, furcsaságait, hibáit, és gyakran nevetség tárgyává teszi a magasztos tartalmat. A leghíresebb magyar irodalmi példa nem más, mint Karinthy Frigyes Így írtok ti című munkája, amelyben kortársai stílusát parodizálta.

A pasticcióval rokon műfaj az hommage (jelentése: ’hódolat’) is, amely egy nagy előd vagy mester előtt tiszteleg, de nem utánozza, inkább csak megidézi a stílust különböző motívumok, szimbólumok vagy gesztusok beemelésével. Az alkotó megőrzi saját egyéniségét, és nem célja, hogy az eredetihez hasonló művet hozzon létre. Az idén századik születésnapját ünneplő Kurtág György egyik kedvencének számít ez a műfaj, többek között Schumann, Bartók, Pierre Boulez és Eötvös Péter számára is dedikált egy-egy darabot.

Felmerülhet a kérdés, hogy hol van az a pont, amelyen túl már plágiumról beszélhetünk. Sokszor nem olyan egyszerű ezt eldönteni, bizonyos szempontokat azonban segítségül lehet hívni. Az egyik a forrásmegjelölés, vagyis hogy a szerző jelzi-e egyértelműen, honnan merített. Ennek hiányában a befogadó azt hiheti, az alkotás teljes mértékben az illető szellemi terméke. Érdemes megvizsgálni azt is, hogy történt-e lényegi átalakítás. Ha valaki egy műalkotásból változtatás nélkül emel át részeket, legyen az szöveg, dallam vagy filmkocka, és sajátjaként tünteti fel, akkor plágiumot követ el. A barokk pasticciók azért nem számítottak lopásnak, mert a komponisták a már meglévő áriákat, darabokat egy új ívre fűzték fel, és ezzel önálló művet hoztak létre. Persze, abból a szempontból más volt a helyzet, hogy a szerzői jog akkoriban még nem létezett.