Dolce Vita – ezzel a címmel múzeumi kiállítást rendezni bátor dolog. Ott a film az ötvenes évek végének római éjszakai életével, a Via Veneto bárjaival, házibulikkal, és elvileg persze a hamis csillogás ellentmondásosságával, a sok édességet követő megcsömörléssel – de hát mindenkiben inkább a mámor, Anita Ekberg és Marcello Mastroianni Trevi-kút-beli csókja marad meg. Hogyan is lehetne ezek után az édes élet szókapcsolat keltette vágyakozást halott tárgyakkal, festményekkel, szobrokkal beteljesíteni?
Az élet Itáliában valószínűleg Fellini idején is édesebb volt, és máig édesebb, mint bárhol a világon: a mediterráneum fantasztikus földrajzi sokféleségéhez adódik a sok esetben máig használatban lévő műemlékek egy négyzetkilométerre eső elképesztő sűrűsége, az emberek temperamentuma, az ételek… Kár is folytatni az egyébként igaz közhelyek sorolását, de ha folytatnánk, rögtön egy másik filmcímhez jutnánk, a La grande bellezzához, vagyis A nagy szépséghez, és a kulturális rétegek soha nem látott gazdagságú egymásra épüléséhez, ami természetesen az ottanihoz képest nagyon fiatal, alig kétszáz éves magyar nemzeti művészetet is semmi máshoz nem fogható mértékű inspirációval látta el.
Az utóbbira gyakorolt Itália-hatás első megnyilvánulásának Ferenczy István A szép mesterségek kezdete című, 1822-es pásztorlánykaszobrát szokás tekinteni, őt követték az egyébként a firenzei szépművészeti akadémián évekig professzori rangban tanító Markó Károly, valamint gyerekei, a Markó fiúk, sőt lányok, akik évekig látták el a magyar piacot itáliai tájakat, klasszikus romokat, mitológiai jeleneteket ábrázoló festményekkel, és jelentettek mintát a magyar tájképfestők számára.
Amikor ez az akadémiai sztenderdet jelentő és az itthoni művészképzésben is sokáig meghatározó hatás kezdett halványulni, Itália és a klasszikus örökség akkor is vonzotta a festőket. A legjobb példa erre Ferenczy Károly – aki nem rokona az előbb emlegetett Istvánnak – Régészet (Archeológia) című, 1896-os képe, ami egy olasz tanulmányút során szerzett élményeit örökítette meg, és egy meg nem valósult freskó vázlataként vált a magyar szecesszió más tájakra, régebbi korokba vágyódásának egyik legszebb emlékévé.
És még mindig csak a műemlékeknél, vagyis holt dolgoknál járunk, mikor jön az édes élet?
Érdekes módon egy művészettörténész professzor volt az, aki az olasz élet élvezetét szinte kötelezővé tette a művésznövendékek, fiatal festők, szobrászok számára, és ez Gerevich Tibor. Neki köszönhető, hogy Rómában az ottani Magyar Akadémia (Collegium Hungaricum) előkelő helyre, a Tevere-parti Via Giulia egyik legszebb barokk palotájába költözhetett be, és 1928-tól kezdve a római ösztöndíjat elnyerő művészek hosszú hónapokat tölthettek el ezen a „bázison”, vagy utazgathattak szerte Olaszországban. Ebből alakult ki a római iskola, legalábbis a magyar művészettörténet ennek körébe sorolja az ösztöndíjasok itáliai előképekre visszavezethető, az olasz táj és az ottani élet bűvöletében született műveit: van közöttük olyan, ami a palota folyóra néző teraszán a festőtársakat örökíti meg, csinos fiúk és lányok élvezik az életet és egymás társaságát, de a legváltozatosabb helyszínek és témák is megfestésre kínálkoztak: trattoriákban, tavernákban mulatozó helyiek, mutatványosok, akik mintha a Bajazzókból léptek volna elénk, kikötői jelenetek, kisvárosok akár szieszta, akár esti forgatag idején.
A római ösztöndíjakat a háború után is meg lehetett pályázni, így született az a kép is, ami talán a leginkább átélhetővé teszi, mit jelentett az Itália-élmény a fiatal művészeknek, pláne 1945 után, kiszabadulva az egyre nyomasztóbb otthoni környezetből, még a vasfüggöny legördülése előtt. Különleges kompozíció, ez már nem a „római iskolás” stílus, témájában is modernebb: három fiatalt látunk rajta, akik egy kisteherautó platóján utaznak, onnan bámulnak fel az éjszakai égboltra a csodálatos olasz tájban suhanva. Legalábbis a kép azt sugallja, hogy suhanásként élték meg a lassú zötykölődést Itália ege alatt. A fejük olyan, mintha valamelyik ókori szarkofágról vagy a Via Appia melletti síremlékekről gurultak volna le. Reigl Judit elmesélte, hogy a háború utáni években nem voltak turisták, szinte üres volt Róma, amely bár nyílt város lett (a lakosok és az épített örökség védelmében harc nélkül adta meg magát a bevonuló ellenséges csapatoknak), előtte bombázták, így újabb és újabb leletek kerültek elő a földből. Ő is talált egy antik szoborfejet, amit eladott egy amerikainak – abból vettek vonatjegyet.
Ha egyébként valaki tíz éve áttekintett a Magyar Akadémia Borromini tervezte, Janus-fejekkel díszített tetőteraszáról a Tevere másik partjára, csodát látott: a díszlettervezőként és operarendezőként is ismert William Kentridge 550 méter hosszan fedte le fóliából kivágott jelenetekkel a rakpart kőfalát, az alakok közti, üresen maradt részeket pedig magasnyomású vízsugárral tisztíttatta meg. Így amikor leszedték a fedőfóliát, ott maradt a kipufogógáz és egyéb szennyeződések okozta fekete lerakódás maradványából a mű: egy menet, a Traianus-oszlop mintájára, amin Róma történelmének alakjai vonulnak el a szemünk előtt. A Dolce vita leghíresebb, Trevi-kutas jelenete is belekerült. A hideg vízben didergő Anita Ekberget és Marcello Mastroiannit a római télben kalapban, kabátban, sálban instruáló Fellini nincs megörökítve rajta, így csak a werkfotókon látszik, mi is van néha az édes élet mögött.
Amihez tényleg kell a meleg. Miközben a magyar festészetben a római iskola mint a klasszikus hagyományt követő irányzat lábra kapott, a modernebb, franciásabb festői nyelvet használók sem maradtak érintetlenek mindattól, amit Olaszország jelentett. Például az egyébként tekintélyes főiskolai tanár, Vaszary János, aki a korábbi hercegprímás, Vaszary Kolos unokaöccseként és egykori hadifestőként is a modern életre volt kíváncsi. Napernyők, fürdőköpenyek, vitorlák, tengerészek csíkos pólói, pálmafák, szívószálas koktélok jelennek meg a képein, minden, amit pár virtuóz ecsetvonással, tiszta színekkel fel lehetett dobni a fehér vászonra. Tengerparti jelenetei elavulni sem tudnak, az egészségesen barna, fürdőruhás testek vagy a napernyők ma is szinte ugyanolyanok, mint száz évvel ezelőtt.
„Ma sem voltam a strandon”, hímezte több százszor csíkos napozószékvásznakra Benczúr Emese, akiben a láthatatlan háztartási munkák láthatóvá tevőjét is tisztelhetjük. A Nemzeti Galéria kiállításának címadó műve is az ő egyik falképe. Színes cukorkáspapírokból ragasztotta össze három méter hosszan, de a csillogó csomagolás belső, érdektelen, egyszínű oldalát is használja, ezekből áll össze a Dolce Vita felirat.
A kezdő kérdésre, hogy hogyan is lehet az élet édességét átélni egy múzeumban, két válasz is lehetséges: van, aki számára ez maga a jó élet. Műveket nézni, és kibontani, ami bennük van. A másik lehetőség: vágyakozni valami után, amit a képek felidéznek. Nincs is annál édesebb, mint visszatekinteni a szebb napokra. Vagy ez nem így van?
Mindegy, akár volt az ember Olaszországban, akár tervezi, hogy odamegy, az élet mindenképpen édes.
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Magazin 2026-os kiadásában jelent meg.
Borítókép - Aba-Novák Vilmos: Kikötő
