Áll Riga belvárosában, a csatorna partján egy krémszínű, klasszicista épület, pár perc sétára a Szabadság-emlékműtől. Látszólag egy a 19. század számos nyugati típusú operaháza közül, de a Lett Nemzeti Opera és Balett hosszú története valójában a túlélésről szól. Arról, hogyan lehet tűzvész, háború, rendszerváltás után is életben maradni úgy, hogy közben fő értékét, a társulatot megőrzi.

A Lett Nemzeti Opera és Balett históriája egy korábbi városi színházzal vette kezdetét, a mai Wagner utca környékén. 1829 tavaszán emlékezetes eset helyszíne volt a 18. század végén felhúzott épület: a nézőtéren pánik tört ki, amikor egy operaelőadás közben a magasban lévő gerendák és eresztékek recsegni-ropogni kezdtek. A magyarázat meglepő volt: a színház portásának esküvőjére túl sok vendég zsúfolódott a nézőtér fölötti táncterembe. Az eset haszna az volt, hogy a városvezetés megértette: ide új, biztonságos épület kell.

A mai operaház a Szentpéterváron élő német építész, Ludwig Bohnstedt tervei alapján készült, és 1863-ban nyílt meg. A rigai „Fehér Ház” rangot és ízlést, a gyorsan fejlődő város büszkeségét mutatta fel, miközben a gyakorlati szempontokról sem feledkezett meg. Külön úton közlekedett a hintón érkező elit és a gyalogos közönség, a felső karzatok saját foyer-val rendelkeztek, ráadásul a tervezés egyik fő szempontja a gyors kiürítés volt egy esetleges tűz esetén. Az eredetileg 1300 ülőhelyes nézőtéren a székek száma ma 940 körül van.

1882 a katasztrófa éve: tűzvész okozott komoly károkat az operaházban, így az évadot ideiglenes faépületben kellett folytatni. A makacs rigaiak nem adták fel: ha kisebb apparátussal is, de ragaszkodtak operájukhoz, így az átmeneti időszakban is születtek emlékezetes bemutatók. A helyreállítás nemcsak restaurálás volt, hanem modernizálás is. Rigában 1862-ben már volt gázvilágítás, de a felújított színház 1887-ben a csatorna partjára telepített ideiglenes erőműből kapott elektromos áramot – a Baltikumban elsőként. Az egészségkárosító félhomály eltűnt, a technikai fejlődés pedig hatott az esztétikára: a muzsikusok és a nézők is jobban látták, mi folyik a színpadon.

A 20. század újabb próbatételeket hozott. Az első világháború a nyelvi és politikai tiltások időszaka lett, a színház pedig egyszerre volt kulturális erőtér és hatalmi jelkép. Az épület megőrzött egy időkapszulát: egy későbbi felújításkor a második emeleti falépcsők alól a 18–20. század közötti időszak kottái és más dokumentumai kerültek elő. 1912-ben létrejött az első hivatásos lett operaegyüttes, majd 1919-től a ház nemzeti szerepet is betöltött: nemcsak játszott, hanem nyelvet, ízlést, identitást épített.

A 20. század során a politikai rendszerek ugyan változtak, de a működés lényege érintetlen maradt: társulati rendszer, repertoárépítés, erős műhelyek. A nagy újrakezdést az 1990-es évtized hozta el: a nézőtér, a foyer-k, a színpad megújult, a férőhelyek száma csökkent. A ház 1995-ben nyitott újra, 2001-ben pedig elkészült az új épületszárny is próbatermekkel és egy háromszáz fős új teremmel. Bár a fő játszóhely a nagyterem, a 21. századi működéshez kamaradarabok és kísérletező produkciók színreviteléhez alkalmas térre is szükség volt.

Ma a Lett Nemzeti Opera és Balett közel kétszáz előadást tart egy évadban, hatszáz munkatárssal, több játszóhelyen. A rigai operafesztivál 1998 óta a szezon ünnepi zárása, amikor a ház a törzsrepertoár darabjait és a friss vállalásokat is megmutatja. A 2025/26-os évad kínálatában a közönségbarát olasz operák és a nagy francia–orosz balettcímek mellett egy-egy ritkaság is feltűnik. Rigában a kockázatvállalás az alapműködés része: stabilitás és kutatókedv is jellemzi az intézményt. A zenekar és a kórus a rendszer gerince: a később világsztárrá vált Andris Nelsons is vezető pozícióban dolgozott itt pályája elején.

A Lett Nemzeti Balett a balti ország egyetlen hivatásos balettegyüttese, amely történetét 1922-től számítja. A századik évfordulót nagyszabású programmal ünnepelte a társulat. A kánon alapdarabjai mellett műsoron tart neoklasszikus és kortárs darabokat is. Rigában a hagyomány nem vitrinekben áll, hanem folyamatosan mozgásban marad.

A Müpába érkező Nyizsinszkij, Marco Goecke munkája nem életrajzi illusztráció, inkább lélekállapotok sorozata. A német koreográfus Vaclav Nyizsinszkij fordulatos pályájának kulcspontjait azonosítja, így az Orosz Balett világa, Gyagilev vonzása és hatalma, a hírnév, majd a mentális összeomlás is megelevenedik a színen. Botrányoktól sem mentes nemzetközi karrierje során Goecke vezető balettegyüttesekkel dolgozott együtt rezidens művészként, illetve társulatvezetőként. Meghívása Lettországba jól mutatja, hogy örökségéhez méltón a rigai Fehér Ház nyitott és kíváncsi intézmény maradt.