A zeneszerzőket övező zsenikultusz visszafelé előszeretettel festi át nagyjaink életét és megítélését. Ez alól Bach sem kivétel, sőt, talán őt lengi körül leginkább ez a misztikum. Persze nem alaptalanul. Olyan ellenponttechnikát tett le az asztalra, amely háromszáz év távlatából is zavarba ejtően friss. A Wohltemperiertes Klavier nemcsak pedagógiai anyag, hanem zenei alkotmány. Az orgona-triószonáták pedig máig próbára teszik azokat, akik azt hiszik, „értenek az orgonához”. E zenei óriás kulturális hatása olyan meghatározó, hogy még a jóval későbbi rockszámok gitárszólói is összetéveszthetetlenül Bach által inspirált imitációkat, szekvenciákat, passzázsokat tartalmaznak. Ez nem stílus, ez zenei DNS.
Bach tehát egy mai napig érvényes, 300 éves statement – büszkén tekinthet rá minden város, melynek valaha is köze volt Johann Sebastian Bach munkásságához. Ilyenből pedig nincs hiány: Köthen, Weimar, Arnstadt és még sorolhatnánk, de talán egyik város neve sem kötődik annyira szorosan hozzá, mint Lipcséé.
Mint azt a legtöbben tudják, 1723-ban Bachot kinevezték a lipcsei Thomaskirche kántorának, ottani szolgálatának csak 1750-ben bekövetkezett halála vetett véget. Azt azonban kevés helyen említik meg, hogy a zeneszerző felvétele egy szerencsés véletlennek köszönhető.
Mi történt?
Johann Kuhnau 1722. június 22-én elhunyt, a városi tanács pedig augusztus 9-én egyhangúan úgy döntött, a megüresedett kántori pozíciót felkínálja a közkedvelt zeneszerzőnek… Georg Philipp Telemann-nak. Telemann ekkor Hamburg zeneigazgatója volt, ám pályafutása Lipcsében indult, egyetemistaként nagy feltűnést keltett egyházi zenéjével és operáival. A helyiek nagy csalódására néhány év után elhagyta a várost, most azonban mind a tanács, mind a lipcseiek nagy várakozással tekintettek visszatérése elé. A várakozás nem csak nagy, de hosszú is volt, három hónap után pedig a zeneszerző végül visszautasította a lehetőséget.
A Szent Tamás templom Lipcsében
A tanács nem tudott konszenzusra jutni abban, hogy az új kántor esetében a kivételes zenei tehetség vagy a példamutató tanári képesség a fontosabb, így számos jelöltet utasítottak vissza. A kiválasztási folyamat akkor kapott új lendületet, amikor december 21-én két ígéretes pályázóval bővült a lista: a darmstadti udvari karmestert, Christoph Graupnert, valamint a kötheni Johann Sebastian Bachot is meghallgatásra hívták.
Ezúttal is a „lipcsei” jelöltet részesítették előnyben: 1723. január 15-én a tanács a korábban a Szent Tamás-iskola növendékeként Lipcsében tanuló Graupner mellett döntött, március 22-én azonban neki is vissza kellett lépnie, mivel munkaadója nem engedte el.
Bach színre lép
1723. április 9-én – immár nyolc hónappal Kuhnau halála után – a városi tanács ismét összeült, de még ennyi idő alatt sem tudtak túljutni a „zenész vagy tanár” dilemmán. Ekkor hangzott el Abraham Christoph Platz tanácsnok hírhedt, történelmivé vált kijelentése: „Mivel a legjobbat nem lehet megszerezni, be kell érnünk a középszerűvel.” E középszerűség nemes egyszerűséggel Bachra utalt.
A mondat azonban magyarázatra szorul. Platz a tanítói irányzat legfőbb szószólója volt. és mivel a legkiválóbb zeneszerzők nem tudtak vagy nem akartak tanítani, a 65 éves Platz egy új jelöltet próbált bevezetni: egy hozzáértő tanárt, ám (szerinte) csupán „középszerű” zeneszerzőt és muzsikust.
Az ülés során a tanács döntött, és ajánlatot tettek Bachnak, aki április 19-én aláírta az előzetes szerződést, április 22-én pedig egyhangúlag meg is választották a Szent Tamás-templom kántorává. A teológiai vizsga sikeres letétele után a Szász Választófejedelemség Konzisztóriuma május 13-án megerősítette kinevezését, ettől kezdve pedig semmi sem állíthatta meg a zenei órást Lipcsében.
És az óriás dübörgött
Bach először a következő karácsonyi időszakban, a Magnificattal bizonyíthatott. Ez volt az első jelentős latin nyelvű liturgikus műve, és egyértelmű sikert aratott a lipcsei gyülekezet körében. (Fontos itt leszögezni, hogy egyházi művekről van szó, amelyek liturgikus szerepet töltenek be, nem koncertélményt kínálnak.) A java viszont csak ezután jött: a Magnificat után az elvárás igen magasra került, az idő pedig szűkös volt, ezért Bach minden energiáját húsvéti darabjára fordította. Mai kifejezéssel élve „locked in mode-ban” írta meg a monumentális művet: a János-passiót.
A János-passió
A későbbi Máté-passióval összevetve ez a mű lényegre törő, tömör, az elejétől a végéig drámai hatást keltő kompozíció. Amíg a Máté-passióban Jézus szenvedése, kétségei és megfeszítése alkotja az érzelmi vázat, meditatív, már-már liturgikus jellegű élményt keltve, addig a János-passió a grandiózus Királyok Királyát, a megdicsőülő Krisztust tárja elénk, akinek szenvedése már a megváltás előszelét szimbolizálja, így a mű hangulata inkább egy operáéhoz hasonlít, sokkal több érzelmi csúcsponttal, kirobbanással, felkiáltással.
Persze mindkét képnek van értelme és helye az egyházzene birodalmában, hiszen a lényeg ugyanaz. Mivel a passió Jézus szenvedéstörténetét feldolgozó oratórium, a felkavaró, elgondolkodtató hatással nem marad adós egyik sem, csak míg a Máté-passióban ez elmélyült, emberközeli élmény, a János-passióban felhorgadó, mélyről jövő kiáltás. A Máté-passió a katedrális, a János-passió a mennydörgés. Mind a kettő Isten jelenlétére emlékezteti a halandókat, de egészen más formában.
A János-passió nem óvatos mű. Nem simogat, nem magyaráz, egyszerűen ráront a hallgatóra. Így rontott rá a lipcsei Nikolaikirche gyülekezetére is, akik meglehetősen vegyesen fogadták a feszült és felkavaró élményt. Többek között ennek hatására Bach többször – összesen háromszor – át is dolgozta a darabot, legutoljára egy évvel halála előtt. Azóta eltelt majdnem háromszáz év, és Bach műveit már sokkal nagyobb megértéssel fogadjuk, hiszen látjuk, halljuk, mennyire átjárja műveit – és kiváltképp a János-passiót – az a teológiai és zenei hangulat, ami utánozhatatlanná teszi őt. Újra és újra műsorra tűzik műveit, és ha igazán fülelünk, ennyi idő után is hallhatjuk, ahogy az óriás dübörög.
