Chris Potter pályája olyan, mintha egy mesterséges intelligenciával íratnánk meg a tökéletes 20. századi jazzkarriert. Némi fiatalkori kilengés után a 90-es években már a legnagyobbakkal játszott, szűnni nem akaró alkotóvágyával, száznál is több lemezével és ötcsillagos kollaborációk egész sorával mára ő maga lett generációja megkerülhetetlen szaxofonjátékosa.
A jazz története nem olyan hosszú.
Ez nem azt jelenti, hogy a rövid történetnek ne lenne széles a keresztmetszete, tele leágazásokkal, egymással nehezen összehozható hitvallásokkal és radikálisan megkülönböztethető hangzásokkal. Mégis, ha a műfaj ma meghatározó szereplőit nézzük, akár három lépésből eljuthatunk a jazz gyökereihez.
Vegyük Chris Potter példáját. A csodagyerek billog elől sejthetően mai napig menekülő szaxofonos még középiskolás éveiben találkozott először a trombitás bebopikonnal, Red Rodney-val, majd nem sokkal később beszállt a zenekarába.
A 90-es években Red Rodney-val egy zenekarban lenni nemcsak azt jelentette, hogy az ember esténként Dizzy Gillespie és James Moody előtt játszhat, hanem azt is, hogy közös tempóban lüktethet a jazz történetének egy igen fontos szeletével. Rodney az 50-es években Charlie Parker mellett játszott, Parker pedig határozottan és tántoríthatatlanul kiállt mellette, amikor bőrszíne miatt Rodney eltávolítását követelték a bandából. „Közénk tartozik – mondta Parker. – Nem találkoztatok még albinóval?” A vörös hajú Rodney ezután kapta meg a „Red Albino” nevet.
Charlie Parker pedig... Nos, őt nem kell bemutatni.
Chris Potter személyében tehát nem egyszerűen a kortárs jazz megkerülhetetlen alakjához lehet szerencsénk, hanem egy olyan művészhez, aki egyenes ági leszármazottja a műfaj alapító atyjainak.
Csodagyerek, de nem úgy
Potternél ma keresve sem találhatunk nagyobb antisztárt. Interjúiban egy visszafogott, joviális 50-es családapa beszél, aki a hétköznapi stílus leple alatt mégis tűpontos válaszokban adogatja vissza a kérdezők szerváit. Nyoma sincs annak a jazzsztárnak, aki a 90-es évek óta gyakorlatilag felfalta a műfajt, sorra gyűjtve be a legragyogóbb elismeréseket. A tekintélyes DownBeat Magazine „a bolygó legképzettebb és jó eséllyel legtöbbet utánzott” szaxofonosának nevezte, a Jazz Times szerint ő a nemzetközi színtér egyik legjelentősebb jazzmuzsikusa, Dave Liebman pedig úgy tartja, napjainkban egész egyszerűen nincs nála jobb zenész.
Ilyen méltatásokat olvasva elvárható lenne, hogy Potter pályája egy szaxofon alakú vízióval induljon, ami után nem is kérdés a művészi pálya további alakulása – a valóság azonban ennél sokkal unalmasabb.
Még tízévesen sem volt biztos benne, hogy a gitár, a zongora vagy a szaxofon lesz-e a hangszere. Miután mégis elkötelezte magát, gyorsan jelentkeztek az első nagy sikerek: tizenkét évesen a Nemzetközi Jazzoktatási Szövetség (International Association for Jazz Education) neki ítélte a legígéretesebb szaxofonosnak járó díját, a következő évekről pedig így nyilatkozott egy helyen: „Nem emlékszem, valaha is tudatosan eldöntöttem volna, hogy zenész leszek. Soha nem volt olyan pillanat, amikor azt mondtam volna: ez az, ezt fogom csinálni egész életemben. De mire leérettségiztem, már késő volt. Mi mást is csinálhattam volna? Ez volt a magától értetődő út.” Később, amikor ösztöndíjasként bekerült a New York-i prominens magánegyetemre, a New Schoolba, amelyen egykor maga John Cage volt a tanszékvezető, Potter előtt kinyílt a világ – csak épp nem egészen a várt módon. „Amire leginkább emlékszem a zenei iskolából, az az, hogy… igyekeztem a lehető legkevesebb időt és energiát a tanulásra szánni, hogy minél többet lóghassak New Yorkban” – mesélte egy interjúban.
Együtt a legnagyobbakkal, mígnem a legnagyobb leszel
Iskolai szorgalmát Potter jól ellensúlyozta szakmai sikereivel. Mindössze húszévesen Red Rodney mellett játszva szinte azonnal leomlottak előtte a falak: lélekölő networking és kiadói tárgyalások helyett élesben mutathatta meg tehetségét a műfaj olyan rangidős képviselőinek, mint Herbie Hancock, Jim Hall vagy Paul Motian, miközben a közép- és feltörekvő generációval is folyamatosan mélyítette a kapcsolatát. Pat Metheny mellett játszva tovább csiszolhatta líraibb, monumentális formákban kiteljesedő játékát, de hosszú ideig tagja volt Dave Holland kvintettjének is. A kortárs jazzdobosok megkerülhetetlen alakjával, Brian Blade-del a 90-es évek óta számtalan alkalommal játszott együtt, legutóbb 2025-ben pedig közös albumot adtak ki John Patituccival kiegészülve. Az ő hármasukhoz gyakran csatlakozik Brad Mehldau is, akivel 2024-ben jelent meg utoljára közös lemezük.
Legutóbb 2022-ben a Söndörgő vendégeként köszönthettük a Müpában © Kotschy Gábor, Müpa
A fentiekből is gyorsan kiderül, hogy Potter nem az az otthonülő típus, aminek hála a magyarországi jazzélettel is szoros kapcsolatban áll. 2008-ban a Szakcsi Lakatos Béla hatvanötödik születésnapját ünneplő koncerten vett részt a Müpában, majd 2017-ben a Szakcsi New Currents formációban tért vissza, abban az évben, amikor Szakcsi az évad művésze volt. De Potter közreműködött a Dresch Quartet koncertjén is 2012-ben, 2013-ban a Németh Ferenc Quartet vendégeként lépett fel, 2022-ben pedig a Söndörgő zenekarral adott közös koncertet.
Visszatérése a Müpába a Bartók Tavasz alkalmából egyszerre ünnep és búcsú is – szerencsére nem magától Pottertől. A 2000-ben alapított, Reid Anderson (nagybőgő) és Dave King (dob) által vezetett The Bad Plus formáció idén januárban jelentette be, hogy búcsúturnéra indulnak. Utolsó magyarországi koncertjükön Chris Potterrel és a zongorista Craig Tabornnal kiegészülve Keith Jarrett legendás American Quartetjét idézik meg.
