Két zeneszerző, akiket „a szokványostól eltérő szakmai viszony” és szoros emberi barátság köt össze. Évtizedek óta emlegetik őket – Orbán Györggyel és a nemrég elhunyt Csemiczky Miklóssal – a Négyekként, és maguk is elfogadták ezt az összekapcsolást, noha zenei nyelvezetük sok tekintetben különbözik. Közös házuk van Kisorosziban, és rendszeresen főznek együtt, ám amikor megkérdezem, ki főz jobban, felháborodva felelik, hogy ez sértőbb felvetés, mint hogy ki a jobb zeneszerző. Az idei Bartók Tavaszon egy estén debütál két egyfelvonásos operájuk.

Fiatalon minden művüket megmutatták egymásnak, és ma is sokat dolgoznak közösen. Emlékeznek olyan fontos tanácsra vagy akár kritikára, ami sokat segített?

Selmeczi György: Bizonyára akad. Ami bennünket összeköt, az a szokványostól egészen eltérő szakmai viszony. Nemrég volt a Négyek elnevezésű dalestünk, amit már szertartásszerűen megrendezünk minden évben. Éppen ezen a koncerten tűnt fel, hogy mennyire mások vagyunk mind a négyen. Kétségtelen, hogy az eszméink valamilyen értelemben összekötnek bennünket, de stilárisan és nyelvileg mindenki erősen képviseli a saját álláspontját, ami – ideális esetben – összeáll valamilyen saját stílussá.

Vajda János: Négy ember barátsága árnyalt viszonyrendszer. A két Gyurit – Orbánt és Selmeczit – összekapcsolják az erdélyi gyökerek, Miklósnak pedig felvidéki kötődése van. Fiatalon sűrűn és sokat voltunk együtt, közösen jártunk alkotóházakba, ahol az egy szál pianínónál tolongtunk mindannyian. Az ilyen együttlétek során egymást hülyítettük – és ezt most nem is csak képletesen értem –, tehát mindenki mondta a magáét, ami így-úgy természetesen hatással volt a másikra.

Mi az említett közös eszmei alap?

V. J.: Olyan zenét írni, amit meg lehet hallgatni. Ami örömet okoz nemcsak nekünk, hanem annak is, aki hallgatja. Visszatérni a zene bizonyos fajtájához negyven éve egyfajta bátorságot feltételezett, nem tűnt comme il faut-nak és divatosnak. Ez el is különített bennünket a kollégák nagy részétől. Persze más dolgok is hozzájárultak ahhoz, hogy ez a négy ember az akkori mainstreamtől eltérő utakra tért, de hogy miért, az ma tán már nem is fontos.

S. Gy.: Azért sem, mert érdekes módon valamelyest igazunk lett, amikor a ’80-as évek közepén eldöntöttük, hogy szembemegyünk a megmondóemberek által már-már kötelezővé tett neoavantgárd közlési formával. Mikor mindegyünk – más-más időszakban – úgy határozott, hogy ezzel leszámol, és megpróbál visszatalálni a hallgatókhoz, sőt megpróbál visszatalálni az előadókhoz, addigra olyan szélsőséges világ jött létre, hogy már az előadók is ferde szemmel nézték a kottát, amit a kortárs zeneszerző eléjük tett. Bár a ’90-es években még különcöknek számítottunk, azzal, hogy némileg igazunk lett, a zeneszerző kortársakkal való éles szembenállás is elsimult.

V. J.: Annyiban más a helyzetünk, hogy négyünk közül egyedül Selmeczi Gyuri az, aki előadóművészként is tevékeny, így ő naponta szembesül az előadók véleményével. A zeneszerző, ha nem is elefántcsonttoronyban, de elzártabban él, hozzá általában nem az első benyomások, hanem a szofisztikáltabb előadói meglátások jutnak el.

Selmeczi György © Valuska Gábor

Hol vannak egy barátság határai? Önök szerint az a helyes, ha mindenben támogatják egymás elképzeléseit, vagy ha kell, őszinte, olykor fájdalmas kritikát fogalmaznak meg?

V. J.: A dolog emberi részét tekintve mindenképpen a türelem, a drukkolás és a belátás a célravezető. Ami a szakmai tevékenységgel kapcsolatos viselkedést illeti, az az elmúlt évtizedekben rengeteget változott. Meg hát mindannyian más karakterek vagyunk. Vannak partitúráim, amiket Orbán Gyuri teleirkált. Tehát – hogy eufemisztikusan fogalmazzak – nem fogta vissza magát. Hasonló volt Miklós is. Mi ketten szerintem megengedőbbek vagyunk ennél, és igyekszünk a jót meglátni a rosszban is.

S. Gy.: Így van, és van még egy mindent felülíró szempont: egyfajta elegancia, amihez ragaszkodunk. Ha az ember már sokat élt, eléggé kimunkálta ezt az eleganciát.

A pianínónál tolongás idején ez még bizonyára nem volt így.

S. Gy.: Akkor is működött valami efféle. Az igazság az, hogy ilyen szempontból mindig adtunk magunkra, ízetlenségek, rossz megszólalások nem voltak jellemzőek.

V. J.: Miklós halála után előkerült egy elképesztően magas színvonalú és elegáns elemzése, amit az egyik méltán elfeledett darabomról írt. Hihetetlenül szórakoztató volt, miközben az ember agyvérzést kapott. De nem lehetett nem díjazni.

Előfordulnak akár játékos versenyhelyzetek? Amikor az első zongoraversenyét írta, emlékszem, említette, hogy volt ilyen motiváció.

V. J.: Valóban szerepet játszott benne a hiúság. Miklós addig mondta, hogy Orbánnak zongoraversenyt kellene írnia, amíg fölhúztam magam, és írtam egyet én. Mivel nem tudok zongorázni, legalább szabadabban nyúltam az anyaghoz.

S. Gy.: Van egy fotónk, amin János dirigálja egy filmzenémet a hajdani híres-nevezetes Lumumba utcai zeneteremben. A karmesteri pult mellett állunk Orbánnal, aki időnként besegített, hozott egy-egy szólamot. Én ugyanis mindig minden határidőt lekéstem, és amikor bajban voltam, efféle összefogás keletkezett. Orbán – aki „vendégművészként” vett részt a filmzenék hangszerelésében – a Szerencsés Dániel felvételekor is segített. Ott ült az Állami Hangversenyzenekar, és el kellett kezdeni próbálni. Kitaláltuk, hogy vonós részpróbákat tartok, miután a fúvósok szólama még nem volt készen. Sándor Palika, a rendező már üvöltött, hogy haladjunk, és hát tulajdonképpen így is egészen jól szólt. Piros lámpa, felvétel, amikor Orbán Gyuri egyszer csak berontott: „Gyönyörű kürtellenpontot írtam!"

Vajda János © Valuska Gábor

Kodály mondta Bartókról, hogy mindig kerülte a vele való versengést, mindig megpróbált mást csinálni, mint ő. Önök is törekszenek erre?

S. Gy.: Nem, sőt, mindig óriási étvággyal vetettük magunkat a másik vadászterületére.

V. J.: Tulajdonképpen idézetekig menően. Akad olyan kórusművem, aminél rájöttem, hogy ez tiszta Orbán, oda is írtam. De Selmeczitől is tudom, hogy mit vettem el. Ezek abszolút megengedett dolgok.

Hogyan lett fontos az opera műfaja? Ön azt mondta korábban, hogy véletlen találkozás volt.

V. J.: Számomra igen, de Gyuri színházban nőtt fel, neki könnyű volt. Nálam egy ifjúkori megrendeléssel kezdődött. Az első operát – kis túlzással – azelőtt írtam, hogy egyet is láttam volna. Tehát teljesen tiszta kézzel nyúltam a műfajhoz, amibe beleszerettem. Rettentően szórakoztat az operaírás.

Önnek valóban teljesen magától értetődően jöttek a színpadi műfajok?

S. Gy.: Nem volt magától értetődő, sőt, János nélkül valószínűleg nem írtam volna operákat. Számomra ő a Mario és a varázsló óta mintaként szolgál, volt is alkalmam több premierjét dirigálni. Én őt tekintem az operaszerzőnek, bár persze a saját indíttatásom bizonyos értelemben kódolva lett. Apám operakarmester volt, de nekem is meg kellett találnom, miként lehetek érvényes operaszerző. Mindkettőnk – és számos más kortársunk – pályáján komoly szerepe volt a Kolozsvári Magyar Opera bátor és nyitott műsorpolitikájának, így ezek az alkotások színpadra kerülhettek. A ’80-as években még nagyon formabontó akartam lenni, ezért éppen az örömét nem éreztem a dolognak. Azóta rájöttem, hogy ha valaki operát ír, akkor tudomásul kell vennie az operai tradíciót.

Az interjú eredetileg a Bartók Tavasz Magazin 2026-os kiadásában jelent meg.
Fotók: Valuska Gábor, Müpa